Tisztában vagyok azzal – amire Te is rá fogsz jönni, miközben olvasod a cikket–, hogy a címben szereplő kifejezést alapvetően másra szoktuk használni, mint amiről írni fogok. Mégis ebben a témában találónak érzem az „arany” kifejezést, hiszen az arany az emberiség számára mindig is egy nagyon értékes és értéktartó anyag volt, aminek az idővel még nő is az értéke. Pontosan így érzek azzal kapcsolatban is, amit a Lelki Megállóban csinálunk: a hallgatás, az értő, érző figyelem a mai rohanó, és sok szempontból felszínessé vált világunkban felértékelődik, mert egyre kevesebb van belőle, miközben egyre nagyobb szükségünk van rá.
De miért is?
Nagyon leegyszerűsítve azért, mert keveset kapunk belőle. Megkaphatnánk a közösségeinkben, a családunkban, a baráti körünkben, de… Ezt fogom kicsit jobban kifejteni a saját tapasztalataimon keresztül, egyrészt amit a magánéletemben, másrészt a másokkal való gyakorló terápiás interakcióim során szereztem. Hogy miért van egyáltalán szükségünk „ma” bármiféle terápiára, arról egy másik írásunkban lesz szó.
Mit jelent látni, hallani a másikat?
Amikor elindultam az önismeret útján, én is kipróbáltam sokféle utat, terápiás módszert, de sok esetben (természetesen vannak kivételek, akik tudtak számomra valódi segítséget nyújtani), viszonylag hamar befutottam az adott rendszer korlátaiba és hiányosságaiba. Nevezetesen abba, hogy bár még alig meséltem magamról valamit az illetőnek, máris kaptam a tanácsokat és meghatározásokat arról, hogy én milyen vagyok, mi velem a „baj” és mit kellene tennem. Nem azért tudták ilyen hamar ezeket megmondani nekem, mert látók voltak… Hanem, mert a tanácsadó, coach segíteni akart, és ezért az általa jónak tartott irányelveket akarta rám szabni, a nélkül, hogy figyelembe vette volna, ki vagyok én, és mire van szükségem valójában. Ezek a segítők nem a saját korlátaim feloldásában segítettek, vagy ha abban is, „cserébe” megkaptam (volna) az övéket. De én nem ezt szerettem volna.
Miközben figyeltem magam ezekben a helyzetekben, lassan rájöttem, hogy mi hiányzik. Én sokszor csak szerettem volna elmondani, ami bánt vagy foglalkoztat éppen. Arra vágytam, hogy valaki meghallgasson, csak legyen jelen velem. Mivel én is foglalkoztam emberekkel, elhatároztam, hogy ezt a hibát a saját munkámban nem fogom elkövetni. Próbáltam egy olyan terápiás módszert kialakítani, amivel el tudom kerülni a fölösleges köröket.
Ki az, aki meghallgat?
Mondanom sem kell, hogy elsőre nekem sem volt könnyű nem „megmondani a tutit”. Azt tapasztaltam, amit saját magamnál is; hogy másoknak is az értő, érző figyelemre van leginkább szükségük tőlem. Úgyhogy hallgattam, hallgatok. Ahogy írtam az elején is, megkaphatnánk ezt a figyelmet a közösségeinkben, csakhogy sokszor mire felnövünk, nincs is igazi közösségünk. Legalábbis nem olyan, mint a régebbi korokban, amikor a közösségek a társadalom alapjait jelentették. Megkaphatnánk a családunkban, de gyakran furcsa volna azok felé kitárulkozni, akiknek a körében a legtöbbet sérültünk. Talán a barátaink tölthetnék be leginkább ezt a szerepet, de előfordul, hogy nekünk több időre van szükségünk ebben a figyelemben „fürdeni”, mint amennyit egy barát adni tud, vagy mint amennyire le szeretnénk terhelni őket. A legjobb egy olyan embernek elmondani, aki csak ezért van ott velünk abban az adott 1-2 órában.
A fentiekben leírtak ellenére fontosnak és hasznosnak tartom a különböző terápiás módszereket, és úgy gondolom, hogy az utunk bizonyos pontjain vagy szakaszaiban segíthetnek is, amikor azokra van szükség. De én a hallgatást választottam „módszeremnek”.
Ha Te is úgy érzed, hogy nem arra vágysz, hogy valaki feltétlenül megmondja neked, mit kellene tenned, hanem csak el szeretnéd mondani valakinek a problémáidat, vagy csak úgy beszélgetni szeretnél olyasvalakivel, aki figyel rád, akkor jelentkezz be hozzánk! Szeretettel várunk!
