Vannak helyes és helytelen érzések?
Sokan szégyelljük magunkat egyáltalán amiatt, hogy vannak érzéseink. Környezetünk a társadalmi normák által kiskorunktól kezdve meghatározza és belénk neveli, hogy mik a helyes és helytelen érzések. Helytelennek, megvetendőnek legtöbbször a negatívnak bélyegzett érzéseket tartja: harag, düh, csalódottság, szomorúság stb. De vannak olyan családok is, ahol a „pozitív” érzelmek kerülnek ebbe a kosárba, mint az öröm, felszabadultság, vidámság. Ennek eredményeképp letiltjuk magunkban ezeket az érzéseket, próbáljuk mindenféle trükkel eltüntetni, csillapítani hatásukat. Egy-egy ilyen traumatikus esemény nyomán az egész lényünket érintő ún. mérgező szégyen alakulhat ki.
Hol kezdjük a barátkozást az érzelmeinkkel?
Nagyon fontos lépés lenne önismereti utunkon, hogy először levegyük az összes címkét érzelmeinkről: valójában nincsenek rossz vagy jó, csupán kellemes és nehezebb érzések. A kellemes érzésekkel (amennyiben nem ezek lettek letiltva különböző gyerekkori hatások által) nyilvánvalóan könnyű dolgunk van, mindannyiunk ezekkel szeretné megtölteni mindennapjait. A nehéz érzésektől viszont rettegünk, csakhogy a vágyott teljesség az ezen érzésekkel való szembenézésen keresztül közelíthető meg.
Érdemes egy együttérző, türelmes állapotot létrehozni önmagunkban, megadni magunknak és érzéseinknek azt a figyelmet, amit gondviselőink gyermekkorunkban nem tudtak megadni nekünk.
Érvénytelenítettek, nem vettek komolyan, legyintettek, mikor kifejeztük pillanatnyi érzéseinket….
Egy érzelmileg elhanyagoló környezetben felnőtt embernek a pillanat, mikor valaki (esetleg önmaga) először érvényesnek tekinti ez érzéseit, olyan lehet, mint sivatagban a szomjazónak egy pohár víz. Először érzi magát valóban meghallgatva, értve. Egyfajta megkönnyebbültség jelentkezik a testben, annak a felismerésnek a könnyedsége, hogy lehet, hogy mégsem vele van a gond.
Egyedül nem megy…
Ez eleinte egyedül nagyon nehéz lehet, hiszen 20, 30, 40 évig abban a módban működtünk, amire tanított a környezetünk. Ezért érdemes lehet egy külső fület igénybe venni, aki független, objektív nézőpontjával segíthet a megszokott gondolati sémáinkon kívül új gondolatokkal segíteni helyzetünket. Nem biztos, hogy egy közeli barát vagy egy családtag a megfelelő személy erre, ugyanis ők minden bizonnyal érzelmileg érintettek jóllétünket illetően, így nem tudnak objektív rálátást nyújtani.
Csapatunk ezt a fajta segítségnyújtást tűzte ki céljául, mert hiszünk a figyelem erejében, és abban, hogy minden érzésnek oka és helye van egy emberben. Nincs túlérzékeny vagy direkt drámázó személy. A következtetés lehet helytelen, de az érzések sosem.