Mikor leszünk „elég jók”? Mennyit kell magunkon dolgoznunk, hogy eljussunk az elégedettség állapotába, illetve kell-e dolgoznunk rajta egyáltalán? Ezekre a kérdésekre hoztam pár gondolatébresztőt, kezdve a saját példámmal.
Egyszer volt, hol nem volt…
…volt egyszer egy lélek, aki úgy döntött testet ölt és felcseperedik a nagyvilágban. Ez voltam én. Ebből a szempontból ugyanúgy kezdtem, mint mindenki. Picit mégis másnak éreztem magam, kívülállónak. Mint minden emberi lénynek, nekem is életbevágóan fontos volt a kapcsolódás, ezért szerettem volna tartozni másokhoz. Vágytam rá, hogy visszajelezzék, szerethető és értékes vagyok. Itt indulnak el sokunk történetében a csavarok.
A megfelelés csapdái
Minden gyerek, aki beleszületik egy családba, szembe találja magát a szülők és a rokonság kialakult értékrendjével, hitrendszerével, a korábbi (akár generációkra visszavezethető) tapasztalatokon alapuló gondolkodásmóddal és érzelemmintákkal. Ez a család lélektani környezete.
Az egészséges személyiségfejlődéshez elengedhetetlen, hogy gyermekként kielégüljenek alapszükségleteink, ezáltal megtapasztaljuk, milyen biztonságosan kötődni, kifejezni az igényeinket, szeretve és elfogadva lenni, kompetens, énazonos és autonóm lényként tekinteni magunkra. Ha valahol sérül ez a folyamat – már pedig kisebb-nagyobb mértékben ez minden családban előfordul – különféle megküzdési mechanizmusokat fogunk kiépíteni, hogy a szeretet, elfogadás és a kapcsolódás iránti szükségleteinket kielégítsük. Számtalan ilyen stratégia létezik, megfelelhetünk, lázadhatunk, függőségekbe menekülhetünk negatív érzéseink elől. Én pl. öntudatlanul a megfelelést választottam, hogy tökéletes kislányként bezsebeljem a pozitív elismeréseket és elkerüljem az elutasítással járó szorongást.
Majd jöttek a felnőttléttel járó szerepek. Előbb utóbb mind nővé és férfivá leszünk (bár sehol nem tanítják, mit is jelent ez); szakmát választunk, főnökként, alkalmazottként, házastársként, szülőként, felelősségteljes állampolgárként is helyt kell állnunk. Minden szerepnek megvan a szépsége, főként, ha tudatosan választjuk, és megőrizzük benne a középpontunkat. A probléma akkor vetődik fel, amikor életünknek már nem megálmodói és főszereplői, hanem sokkal inkább robotpilótáivá leszünk. Engem rendszerint ekkor rázott fel az élet, hogy egy nagyobb változás vagy krízis hatására újra feltegyem magamnak a kérdést: hová is lettem ebben az egészben én?
Aztán elkezdtem gondolkodni, milyen is az, amikor csak úgy szabadon önmagam vagyok?
Az önismeret szövevényes útján
Elgondolkodtatok már, miben lennétek mások, ha soha semmiben nem szenvedtetek volna hiányt; ha senki nem nézett volna rátok csúnyán, bántott volna meg, korlátozott volna stb.? Milyenek lennénk teljesen szabadon, ha egyszer csak kihúzhatnánk negatív énképünk gyökerét, kigyomlálhatnánk önszabotáló hiedelmeinket, amik a tudattalanban garázdálkodnak. Itt kezdődik az önismereti munka.
Az önismereti út számomra a hagymahéjak lehámozásával indult el. Magyarán ahhoz, hogy megtudjam ki is vagyok én valójában, elsőként azt érdemes tisztán látnom, ki nem vagyok. A gondolataim, az érzéseim, a környezetem tükre, a felém támasztott elvárások? És ha egyik sem, akkor ki marad ott csupaszon?
„Ismerd meg önmagad!” – így szól a híres delphoi jósda kőbe vésett jelmondata. Talán elsőre ijesztő lehet a befelé hívó út, hiszen fájdalmas szembesüléseket, rég elfojtott érzelmeket hozhat a felszínre. Az én megélésemben ez bizony egy hullámvölgyekkel tarkított út, nem könnyű, de annál több ajándékot tartogat. Sokat dolgoztam magamon, egy ponton azonban rájöttem, hogy valami nem stimmel az alapvető megközelítésemben. Hiszen az önismeret nem csak a hibáim feltárásáról szól! Van egy másik oldala is, amiről kevesebb szó esik a köztudatban. Ez pedig a belső kincsek feltérképezése.
Hogyan is tudnék jó kapcsolatot ápolni önmagammal, ha abból a feltevésből indulok ki, hogy valamiféle javításra szoruló, hibás szerkezet vagyok? Ezek szerint majd csak akkor lehetek jól, ha végre mindent megjavítottam magamban? Mi lenne, ha abból indulnék ki, hogy eredendően „jó” vagyok, csak éppen rám rakódott néhány hagymahéj? Látjátok, mennyire különböző ez a két tükör?
A pozitív pszichológia tükrében
A lélektanban részben ezt a szemléletváltást hozta be a pozitív pszichológia, ami több figyelmet szentet a bennünk lévő erőforrásokra és kincsekre. Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály szerint pl., hogyha ezeket a belső erőforrásokat meg tudjuk élni a mindennapokban, erősödik az önbizalmunk, több flow élményben és pozitív érzésben lesz részünk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy sarokba vágjuk a hagyományos terápiás módszereket. Vannak problémák, élethelyzetek, elakadások, amiknél nem csak óriási segítség, hanem elengedhetetlen egy célzott terápiás folyamat. Én is igénybe veszek terápiás módszereket. De ki mondta, hogy mialatt ismerkedünk magunkkal, nem élhetünk meg teljességet? Szabad, kiteljesítő, önazonos pillanatokat.
Létezik a coachingban egy csodakérdés, ami igy szól: mit tennél, ha az aktuális problémád megszűnne? Táncolnál? Énekelnél? Festenél? Utaznál? Ismerkednél? Valami újba kezdenél? Miért ne tehetnél meg egy lépést ez irányba, még ma? Itt és most, minden probléma, negatív érzelem, félelem, szorongás, bűntudat, kötelesség, feladat, teljesítmény- és megfelelési kényszer ellenére. Miben változna az életed, ha néhány percre kikapcsolnád a hibakereső üzemmódot és egyszerűen elhinnéd, hogy jó vagy úgy, ahogyan vagy? Ezeket a gondolatébresztőket hagyom itt mára. 😊
