A kezdetek
Amikor megérkezel erre a világra nincs kérdés abban, hogyan lehetnél autentikus, hogyan lehetnél valódi önmagad?
Azt érzed és azt cselekszed, ami akkor és ott a legőszintébben fakad belőled. Játszmák nélkül.
Van viszont egy igen fontos tényező, ami mindent átír.
Ez pedig a túlélés.
A túlélésért bármit.
Az emberi egyedfejlődés hosszú. Cserébe a felegyenesedésért és más evolúciós előnyökért azt az árat fizettük, hogy az ember gyermek az állatvilágban példátlan módon sokáig életképtelen egyedül. A csecsemő teljesen.
Ezért hát hogy túléljünk, az anyába és a gyermekbe is belekódolta a természet a kötődés fontosságát. A gyermek tudja, ha eltávolodik tőle az anyja, nem figyel rá, nem érinti, akkor bizony halott.
Így aztán mindent megteszünk, hogy „szerethetőek” legyünk. Lemondunk akár önmagunk csodájáról is.
A kötődés alapvető szükségletünk
Tehát a gyermek akkor is megpróbál alkalmazkodni, ha neki ez fájdalmas, nehéz, és teljes ellentétben áll azzal, ami ő maga.
„A legrosszabb nem maga a fájdalom, hanem ha egyedül maradunk a fájdalommal.”
A csavar
Ugyanakkor az autentikus én képes egyedül arra, hogy valóban túléljen, és nem csak hogy túléljen, hanem hogy megélje az élet teljességét, hogy odaadja a világnak azt a csodát, amivel ő érkezett. Ha nem vagy kapcsolatban az ösztöneiddel és érzéseiddel, akkor a természetben nem élsz túl. Ha nem tudod mik azok a dolgok, amikben valóban jó vagy, hogyan fejleszted őket vagy adod át a közösségnek? Természetesen sehogy.
Így hogyan lehetnél valóban a közösséged javára, és hogyan érezhetnéd a létezésed értelmét és célját?
A mechanizmus
Tehát a gyermek két legfontosabb szükséglete a kötődés és, hogy önmaga lehessen.
Tehát például, ha nem szerethetem a zenét, miközben szeretem a zenét, mert édesanyám migrénes és nem bírja a zajt. Azt tanulom meg, hogy ha azt csinálom, amit szeretek, az fájdalmas a környezetem számára, ebből két út van, vagy megyek azért amit szeretek bármi áron és senki nem érdekel, ha egyedül maradok egyedül maradok. Vagy elnyomom a zene iránti vágyamat, akárhányszor eszembe jut a zene büntetem magam, azzal ahogy engem bűntettek (például nem figyeltek rám, akkor nem figyelek magamra, nem adtak enni, akkor éheztetem magam, verbálisan bántalmaztak – szidom magam, és így tovább… )
Hová tűnnek ezek a túlélési mechanizmusok?
Ezek a személyiség kialakulásban komoly szerepet játszanak. És visszük őket tovább magunkkal, mivel az ilyen típusú sérülések traumatikusak. A trauma nem kell, hogy tragikus esemény legyen, mint például bántalmazás, elhagyás vagy egy szülő halála. A trauma nem is magától az élménytől függ, hanem leginkább attól, amit a személy szubjektíven megél. A trauma olyan negatív stresszállapot, aminek nincs feloldása. Ez akkora sokk a fejlődő gyermek idegrendszerének, hogy képtelen mit kezdeni vele. Amit tesz tehát, hogy megoldást keres. Milyen megoldásai lehetnek egy kisgyermeknek? Amilyet elles a környezetétől, illetve ami adódik természetesen. Például úgy tesz, mintha nem lenne ott az a valami. Ez a megoldási mechanizmus a legtöbb figyelemzavar alapja.
Az egyik leggyakoribb ilyen mechanizmus, amikor nem kapcsolódunk ahhoz a részünkhöz, ami a „problémát” okozza. Egyáltalában részt képzünk belőle, leválasztjuk. Ha átgondolódna és kifejeződne, így hangzana: „Ez a vágy/ez az érzés/ez a viselkedés bajt okoz nekem, feloldhatatlan halálfélelmet, ezért elfordulok tőle.” Ezek a részek pedig száműzve a tudattalanba (oda amit nem ismerünk, tudunk magunkról) továbbra is velünk maradnak. Amíg a törés fel nem oldódik, és a részek vissza nem térnek a teljes lényünkhöz.
Azaz a legtöbbünkkel örökké, egymásnak ellen feszülő vagy ellentartó hatásokat hoznak létre bennünk.
A fenti példa kapcsán ennek ilyen kimenetele lehet például.: „Szeretem a zenét, csodás zenész vagyok, aki éhezik rá, hogy ezt megoszthassa, ugyanakkor folyamatos bűntudatom van emiatt. és nagy eséllyel olyan intim kapcsolatokat hozok létre, ahol a zenélés, a zeneszeretet miatt büntetnek engem. Ugyanis így ismeri fel a tudattalanban a leválasztott rész azt, ami azonos vele.
Létezik feloldás?
Ha kicsit végiggondoljuk a leírtakat, rájöhetünk, hogy bizony ilyen-olyan traumákat a legszeretőbb családban is össze lehet gyűjteni. És bizony nekünk is van. Mit tehetünk?
Lépj be önmagad ajtaján
Annak ellenére, hogy milyen hiányokat szenvedtünk el, mi már lehetünk felelős felnőtt gondozói a bennünk lévő sérült gyermeknek. Például azzal, hogy odafordulunk magunkhoz a fájdalmainkban, nehézségeinkben. Most már nem ugyanaz a helyzet, nem fogunk meghalni, ha valakit elveszítünk. Tehát választhatunk olyan embereket, helyzeteket, amelyek valóban hozzánk passzolnak. Ez jár veszteségekkel és konfliktusokkal. Ezért csak úgy tudjuk véghez vinni ezeket a lépéseket, ha önmagunk legfőbb szurkolói és támogatói vagyunk. Ezek ugyanis a komfortzónánk határai. Az is ilyennek számít, amikor nem tudunk kapcsolatba lépni, mert félünk, hogy elveszítjük magunkat a kapcsolódásban. Ugyanakkor az őszinte közös létezés ugyanilyen fontos igényünk. Megtanulni valóban megnyílni és segítséget kérni abban, amiben nem tudunk előrelépni egyedül.
Mindennek a kulcsa tehát, hogy milyen viszonyban vagyunk önmagunkkal.
Barátkozás
A legeslegfontosabb a kiteljesedéshez és a gyógyuláshoz, hogy jóban legyél azzal, akivel egy életre össze vagy zárva.
Hogyan gyakorolhatod ezt?
Lehet ez egészen kis dolog vagy kifejezetten nagy lépés is.
Ezt nem tudod túl későn elkezdeni és igen, örökké tart. Ha sokat gyakorolja az ember, természetessé válik. Fel sem merül, hogy lehetne másként is.
Mi történne, ha azt az elfogadást és megértést, amit másoktól vársz, megadnád magadnak?
Amiért olyan sokat adsz fel, egyszerűen csak megengednéd, hogy megtörténjen?
Mi az, amit ma tehetsz magadért?
Mit tennél, ha tudnád, hogy van a világon egy valaki, aki feltétel nélkül, tűzön-vízen át veled van?